Szociális Szövetkezetek Országos Szövetsége (SzoSzöv)

http://www.faluszovetseg.hu/portal/content/view/37/48/
A Magyar Faluszövetség állásfoglalása az új Önkormányzati törvény koncepciójának munkaanyagáról

(Levél Tállai András önkormányzati államtitkárnak)

A Magyar Faluszövetség tagsága képviseletében ezúton is köszönöm a véleményezés lehetőségét az egész hazai közigazgatást, de a falvakat különösen is érintő munkaanyagról.

Az elismerés kétségtelenül megilleti a dokumentum készítőit is, hiszen munkájuk révén nyílik az önkormányzati és kormányzati döntéshozók számára esély a célok és eszközök alakítását lehetővé tevő nyílt vita lefolytatására. Ebben a formálásban részt szeretnénk venni a jövőben is.

A tagtelepülések vezetőivel folytatott személyes egyeztetések, és a tőlük kapott írásos vélemények alapján a munkaanyagról az alábbi véleményt adjuk:

 
1.    A helyzetértékelésben (I.) foglalt megállapítások (hatáskör-telepítés átgondolatlansága, szűkülő mozgástér, kis hatékonyságú törvényességi ellenőrzés, nagy ellátórendszerek átalakításának hiánya, folyamatosan csökkenő állami támogatásokkal 1000 milliárdnyi forráskivonás) mind olyan tény, aminek önkormányzataink elszenvedői voltak, nem okozói.

Az átfogó megújítás szükségességére következtető „szakmai és politikai síkon is egyértelművé vált felismerés” a kiváltó okok között nem említi az Állam jogalkotói és végrehajtói szerepének zavarodottságát, amely a nemzet, illetve a helyi közösségek egészét, vagyis a közjót szolgáló hivatást a pártoknak a hatalomért egymással vívott fenekedésévé züllesztette. Ezt a viaskodást szinte csak falvak tudták elkerülni a kisközösségek ösztönös védekező reflexének köszönhetően. A zavarban jelentős a mindenkori Országgyűlés azon tagjainak kettős szerepe, akik egyben önkormányzati vezetők is.

Vitathatatlan, hogy mindezek ellenére a helyi közigazgatási rendszer a hazai társadalmi biztonság legszilárdabb tartó oszlopának bizonyult.

2.    Azok az alapvetések, miszerint a jelenlegi rendszer gazdaságtalan, nem eléggé hatékony, nem alakult ki az egyes közszolgáltatások optimális üzemmérete – adatokkal alá nem támasztott, értelmezhetetlen megállapítás, ami az előző pontban felsorolt okok következménye. Objektív mutatók híján ezért a javasolt átalakítás iránya és módja is kevésbé szakmai, inkább politikai indíttatásból fakadhat. A körjegyzőségek önkéntességével szemben a járások törvényi létrehozása, a hatáskörrel bíró önálló falusi hivatalok számának drasztikus csökkentése, a polgár számára nehezebben átlátható növekvő hivatali bürokrácia a gazdaságosság és a társadalmi hatékonyság javításának esélyét inkább rontja.

3.    Bármely külföldi példa felemlítése akár pozitív, akár negatív beállítással kizárólag a tárgy színesítését, gazdagítását szolgálhatja. Minden ország a maga módján küzd a saját belső igazgatásának megszervezésével az adott társadalom történelmi-kulturális-gazdasági viszonyai közepette. Egyetlen séma sem alkalmazható más ország viszonyai között, ha azt az érintettek nem ültetik be saját gondolatvilágukba és emberi kapcsolataikba.

4.    Az államigazgatási és önkormányzati hatáskörök gyakorlása most valóban a „polgárközeli közigazgatás szellemében” valósul meg a jegyzők, körjegyzők és helyi hivatali ügyintézők által. Ezt változtatni csak úgy szabad, ha a polgárközeliség nem csorbul. Demokratikus egy közigazgatás akkor, ha a polgár a hatáskör címzettjét (ügyintézőt, jegyzőt) és annak felettes szervét (képviselő-testület) közvetlenül, helyben elérheti és munkájukat kontroll alatt tarthatja. Hatékony akkor, ha számára még éppen elviselhető az a fáradság, amivel ügyeinek elintézése jár. Ha az Állam költségtakarékossága azt eredményezi, hogy a polgár távolodik az ügyintézőtől és csorbul a közvetlen kontroll hatásfoka, illetve megnő az ügy elintézéséhez szükséges fáradság (idő és költség, bonyolult hivatali rendszerben ismeretlen ügymenet és hivatalnokok) ez csak bosszúságot okoz és rendezetlen ügyű állampolgárok ezreit hozza, mert a polgár számára így már elérhetetlen a „modern” közigazgatatás, a saját zsebéből fedezett takarékosságból pedig nem kér.

A közszolgai hivatástudat is sérül, hiszen nem felettesi parancs és elbocsátástól való félelem, hanem főként ez a közvetlenség kényszeríti a hivatalnokokat becsületes és buzgó szolgálatra.

5.    Az állami és önkormányzati hatáskörök (II.) áttekintése és csoportosítása fontos feladat, ezek szétválasztása azonban csak nagy körültekintéssel, mértékletesen végezhető.

„Az állami szervek szerepvállalása a közfeladatok megoldásában a szükségesnél kisebb mértékű volt” – áll a munkaanyagban. Igen, mert az állami döntéshozó és végrehajtó szervek önmagukkal voltak el(telve)foglalva. Nem jutott sem idő, sem energia (ember), sem pénz a legfelsőbb szinteken fennállt háborús helyzet és az ebből fakadó elpazarolt kiadások miatt az Állam segítő, megelőző, koordináló funkcióinak ellátására. Elodázhatatlan tehát, hogy „a közfeladatok ellátásában az állami szervek nagyobb szerepet vállaljanak”. A központi hatalom azonban butaságot követne el, ha kibújna lényegi szerepéből. Ez pedig kétség nélkül bekövetkezne, ha az új rendszerben valóban „csak a tényleges helyi ügyek ellátása marad helyben”, és ölnénk időt, pénzt, emberi jószándékot, szakmai tudást, áldoznánk fel hivatásokat a közigazgatási feladatellátás fikcionált „optimális üzemméretének” kutatására. Főként pedig ellenében haladnánk az Európai Unió egyik alapelvének, a szubszidiaritásnak.

Az Európai Közösséget létrehozó Szerződés 5. cikke szerint „azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe, a szubszidiaritás elvének megfelelően a Közösség csak akkor és annyiban jár el, amennyiben a tervezett intézkedés céljait a tagállamok nem tudják kielégítően megvalósítani”. Ez az alapállás tehát a hatáskörtelepítés tekintetében prioritást az alacsonyabb szintnek ad, és csak akkor és csak annyiban avatkozik be, ha a tervezett intézkedést ott alul nem tudják kielégítően megvalósítani. Több hazai törvényünk indokolásában hivatkoznak az előterjesztők erre az alapelvre. Ha valami, hát az önkormányzati törvény végképp azt tükrözi, hogy a tagállam a belső viszonyaiban ezt a közösségi elvet hogyan érvényesíti.

Az életképes települési közösség és a gazdaságos üzemméret nem szinonim fogalmak.

A munkaanyag megállapítja, hogy most polgárközeli a közigazgatásunk, és semmi tényszerű adat, bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy a falusi (kör)jegyzők, köztisztviselők ne látnák el magas színvonalon az államigazgatási hatáskörökből rájuk háruló feladatokat. Milyen elv, kidolgozott számítás, társadalmi-gazdasági érdek mentén látszik célszerűnek az, hogy elvonjuk az államigazgatási hatásköröket az azokat most jól végző képzett szakemberektől, és a „polgártávoli” járási hivatalokba szervezendő állami hivatalnokoknak adjuk? A falusi emberek a falujukban érzik otthon magukat. Ne kényszerítsük őket a városban lévő járási hivatalba olyan ügyek elintézésére, amit most helyben tudnak rendezni, mert ezzel belső értékrendjükben nemcsak a város, de rajta keresztül az Állam, sőt a saját lakhelyük is silányul. Ráadásul önbecsülésüknek is ártanánk, bomlasztva bennük azokat a szálakat, amik a helyi hazafiság erősödésén és a közösségért tett eddigi áldozatvállalásokon keresztül összekapcsolják őket a nemzettel.

Kívánatos az, hogy az állami szervek döntően az irányítói, megelőző jellegű ellenőrzési, korlátozó és preferáló, az alacsonyabb szinteket segítő, szubszidiáló funkciót töltsenek be, de ne „ügyintézzenek”. Ez nem jelenti azt, hogy néhány különösen nagy szakértelmet igénylő kis ügyszámú hatáskört ne volna ésszerű városi hivatalokba telepíteni, amint az most is van.

A polgárban nem lehet szétválasztani az államigazgatási és önkormányzati hatósági ügyeket. Számára csak ügy létezik, aminek elrendezéséhez hivatalba kell mennie, és ha nem kap megfelelő kiszolgálást, azt inkább a helyi vezetőkön kéri számon, kevésbé a járási központon.

6.    Az önkormányzati rendszer belső átalakítása terén (III.) az egyes szervek és szintek közötti párhuzamosságokkal telített értelmetlen feladatellátást fel kell számolni. Ez azonban a rendszer lényeges belső átalakítását nem kívánja. Az utóbbi évtizedben kivont 1000 milliárd forint rájuk eső részének fokozatos visszapótlásával a falusi helyhatóságok képesek lesznek közmegelégedésre ellátni a közfeladataikat. Már eddig is fontos tartalékokat tártunk fel, de a „közös ügy” (res publica) és szabad akaratból a szabadságért (önkormányzatiságért) vállalt felelősség méltósága további serkentést ad új megoldások keresésére, innovációra a hivatali munkában is. Ellenben ha másé az ügy, oldja meg, ahogy tudja.

7.    Ellene vagyunk mindennemű norma-meghatározásnak, ami a lakosság számához kötné akár az önálló polgármesteri hivatal, akár a főállású polgármesteri tisztség ellátásának létjogosultságát. Magyarország lakossága szinte a korlátlan felelőtlenség társadalmává torzult. Az utóbbi esztendőben tett lépések ennek visszaalakítására dicséretesek, de csak fokozatosan érvényesül a Nemzeti Együttműködés eszmerendszere a gyakorlatban, még inkább lassú az egyének és települési közösségek morális szintjének emelkedése. Az egyéni és közösségi önállóság (önkormányzatiság) úgy fejleszthető, ha a felelősséget ehhez hozzáemeljük, és azzal össze is kötjük. A mértékletesség és a takarékosság munkaanyagban foglaltak szerinti kényszerével előírt minden törekvés lebecsüli az egyén és közösség önkormányzási képességét, készségét a felelősség átérzésére és viselésére. Adjunk jogkört minden faluközösségnek, hogy eldöntse, képes-e fenntartani településén a hivatalt, és ha ezt vállalja, tegye. Az igen tág határok között változó kisközösségi életkörülmények tekintetében a kiegyenlítő nemzeti támogatási mechanizmusok fenntartása továbbra is nélkülözhetetlen. A felelősség azonban egyaránt terhelje mindenki vállát, azaz a felelőtlenség következményeit viselje kis falu és nagyváros egyaránt, kockáztatva akár a városházi-megyeházi hivatal önálló működését is.

Legalább ennyire fontos annak helyi érdekkörben tartása, hogy a települési közösség a választott vezetőjét, képviselőit hogyan, milyen formában és szinten becsüli meg. Nem óvhatja meg az Állam a saját települési közösségének hibáitól (önkormányzatlanságától) a polgárt.

A kollektív felelőtlenséget csak az egyéni és közösségi felelősség erősítésével lehetséges megszüntetni. Legyen központi szervezésű rendszeres képzése a polgármestereknek, kínáljunk lehetőséget és eljárást arra, hogy a polgármester és a testület, illetve a választók közössége együttesen jusson közös nevezőre a tisztségviselők javadalmazása terén, de ne csak a jelöléskor, hanem ciklus közben is. Mennyi minden változhat egyetlen év alatt is, nemhogy öt év alatt. A törvényi szabályozás terén a tiszteletdíjak és illetmények megállapításával a jogalkotó kézben tarthatja a választott közszolgák javadalmazását az Ország teherviselő képességét figyelembe véve.

Miért ne lehetne viszont a tiszteletdíjjal azonos összeget illetményként adni a polgármesternek?

8.    Faluhelyen is úgy gondoljuk, hogy a főváros státuszának kialakítása mindig felvet választási és politikai kérdéseket. Szerintünk nem többek között, hanem döntő mértékben. Hasonlónak látjuk a megyei jogú városok helyzetét is némileg józanabb, vidékiesebb formában.

Kétségtelen, hogy a nagyvárosok polgárai többet érdemelnek, mint egy gazdaságos, „megfelelő üzemméretű” polisz szavazómasszájaként kezelni őket. Vitathatatlan azonban, hogy a nagyvárosi elöljárók jelentős része számára ez a szerepük a legfontosabb. Ennek bizonyítékaként tekinthető falusi szemmel az az ellentmondás, ami a megaberuházások kényeztető káprázata és a velük járó ezermilliárdos adósságállomány, illetve az elvárható „valóban komoly gazdasági háttér” és „legnagyobb gazdasági prosperitás” virtuális valósága között feszül. Mivel ez nem a mi világunk, előre borsódzik a hátunk arra gondolván, hogy a majdani járási társulásokban önmagukat eladósító, önmérséklésre képtelen önkormányzatok alá rendelődnének olyan falusi közösségek, amelyek ismerik a saját természeti és emberi adottságaik kiaknázásának fortélyait, és megtanultak ezeken a kereteken belül létezni (alapszintű javadalmazás, a köz szolgálása, pártpolitika kizárása, eleven közösségi élet, választói közvetlen ellenőrzés, közbizalom).

Most jelentős áldozatokat hoz az Ország azért, hogy fővárosát mentse a gazdasági összeomlástól. Történik mindez olyan évtizedek után, amikor normatívákkal, kiemelt beruházások útján és más módszerekkel folyamatosan pumpáltuk oda a pénzt. Látványosan szégyenletes építkezések történtek, amelyek láttán bárgyúnak tűnik a kérdés: eljutnak-e nagyvárosi közösségeink tagjai oda, hogy az utcán szembejövő „idegennek” jólesne jó napot kívánni?

9.    A megyei önkormányzatok funkcióinak növelését – különös tekintettel a területfejlesztési hatáskörökre – csak abban az esetben tartjuk érdemesnek a támogatásra, ha a forrásokat kezelő fejlesztési tanácsok nem párt, hanem területi alapon szerveződnek. A döntéshozatalnál az egy tag egy szavazat elve követendő. Nem látszik értelme a saját adóhozzájárulással arányos quasi részvénytársasági elvnek, ha a megyeterület egészét akarjuk fejleszteni.

Fel sem merülhet az a kérdés, hogy „a megyei fejlesztési tanácsban az önkormányzatok, vagy az állam szerepe legyen-e hangsúlyosabb”. Az Állam írjon elő célokat, hirdessen meg programokat a középszintű fejlesztésekre és ellenőrizze azok végrehajtását, de itt ne döntsön!

10.  Az új Alaptörvényben kilátásba helyezett kötelező társulás intézménye fontos lehetőség az önkormányzatiság és az egyéni-közösségi felelősségérzet mélyítésére. Ha alkalmazásra is kerül, akkor baj van. Nem világos a kötelező többcélú társulás törvényi szabályozásának célja. Lényegében a települési önálló intézményfenntartás és feladatellátás lehetősége megszűnne?

A mostani többcélú társulások a központi költségvetés pénzén működnek. Számos speciális és igen fontos feladat ellátásán kívül azonban (különösen gyermekjóléti szolgálat, családsegítés, pedagógiai szakszolgálatok, belső ellenőrzés, mozgókönyvtári szolgáltatás, központi orvosi ügyelet) az alapfeladatok tekintetében (alapfokú oktatás, házi segítségnyújtás) velük inkább bonyolultabb, nehezebb a dolgunk. Olykor úgy érezzük, mintha inkább dolgoztatnának minket, mint segítenének, helyüket maguk sem találják.

11.  A finanszírozási rendszer átalakítása (IV.) valóban sarkalatos pontja a munkaanyagnak. Véleményünk végső kialakításához szükségünk volna a hivatkozott elemzések és háttéranyagok megismerésére is.

A finanszírozásnak a feladat ellátásához történő szoros hozzárendelése a 7. pontban taglalt felelősség kérdéséhez visz. Miért volna már biztosíték a feladatfinanszírozás a felelősségteljes gazdálkodásra és a napi hiánytermelés megszűnésére, ha az új struktúra új rendjében a régi reflexek szerint továbbra is garázdálkodni akarnak majd egyes emberek? Most miért nem valósul meg az önkormányzatok valódi, felelősségteljes gazdálkodása? A közel 300 normatív támogatási kód csak megnehezíti a közpénzzel való ellátásunkat-gazdálkodásunkat és megkönnyíti a szankcionálhatóságot, de a rosszhiszemű sandaságot kizárni nem képes. Ma a gazdálkodási folyamatok analízise, a költség-haszon elemzések kutató munkájának gyönyörűséges izgalma, a pénzügyi adatfeldolgozás helyi sajátosságok szerinti megalkotása, a közpénzzel való ésszerű, jogszerű és ezért tisztességes gazdálkodás ezernyi fortélyának kimunkálása helyett, túlórázó ügyintézők ezrei merednek a számítógépek monitorjai elé átláthatatlan és folyton reparált programok miatt bosszankodva, tehetetlenségükben olykor a sírással küszködve. Némelyek köztük az Ország számos olyan településén, ahol nincs térerő és szélessávú internet elérhetőség.

A hatályos Ötv. 1.§. (4) bekezdése most is kimondja a kötelező feladatok prioritását az önként vállaltakkal szemben, az önkormányzati vagyonra vonatkozó elidegenítési és megterhelhetőségi szabályok is tiszták, ha alkalmazóik szánt szándékkal nem sározzák be azokat.

12.  Az iparűzési adóbevételből a megyei fejlesztési alapba való befizetés kötelezettsége a 15. oldalon általában jelöl önkormányzatokat. Ugyanez a 19. oldal alján csak meghatározott mértéket meghaladó bevételű önkormányzatokra vonatkozna?

13.  A helyi adókivetés terén új adófajták bevezetésének esetleges lehetőségét köszönjük, ám ezerszer jelentősebbnek és az arányos társadalmi közteherviselés elve szerintinek tartjuk az általános vagyonadó központi szinten történő megállapítását és állami adóhatóság általi beszedését.

14.  A finanszírozási rendszer átalakításának egyik izgalmas kérdése, hogy miként valósulna meg azoknak az állami támogatásoknak a feladathoz kapcsolása, amely feladat esetleg állami ellátásba kerülne az önkormányzatoktól. A feladatok ellátásához most ugyanis nem címkézve érkezik hozzánk minden állami támogatás, így az átengedett bevételek kisebb, vagy nagyobb részére is mondható, hogy tovább már nem illeti meg a településeket, mert azok az elvonásra kerülő feladathoz kötődnek.

15.  Elgondolkodtatónak tartjuk azt a megfontolást, ami arra utal, hogy „ha a feladatellátás felelőse nem a helyi önkormányzat, úgy nem érdekelt a jó gazda gondosságával való vagyongazdálkodásban, fejlesztésekben”. Ez egyrészt józan emberi belátás, másrészt számos keserű példa van arra, hogy önkormányzatok a mostani saját feladatellátás felelőseként sem töltik be a jó gazda szerepét. Vannak nehéz helyzetben lévő, önhibájukon valóban kívül eső okok miatt elszegényedett települések, ahol a legszükségesebb karbantartásokhoz is esetleg ha anyagra futja a közpénzből, a munkadíjat viszont elengedi a helyi mesterember, mert a közösség tulajdonában lévő iskola, óvoda, orvosi rendelő, községháza beázásának megszüntetése, málló vakolat kijavítása becsületbeli kérdés. Nagyvárosaink középületein sokéves elmaradt karbantartások rútsága látszik, beázó iskolákról olvasunk, igazán szánalmas körülmények között tengődő egészségügyi és szociális intézményekben járunk. Mindez egyszerre van jelen a 8. pontban leírt cifrasággal, a süppedős szőnyeggel a WC-ben, a többmilliárdos adóssággal és az extrajuttatásokkal.

Más megközelítésből azonban az is igaz, hogy amint a helyi felelősségi körből kikerül a feladat finanszírozása, az adott közösség az Állammal szemben megrendelői pozícióba kerül, amit közvetve érzékeltetni fog azzal, hogy a feladat ellátóját teljesíthetetlen elvárások elé állíthatja.

„A község, ha önállólag rendelkezik, sohasem veszti szem elől a költségpontot, s ennélfogva gazdálkodik; de ha az állam a vállalkozó, akkor kívánatainak tökéletes kielégítését követeli tőle” (Eötvös József)

16.  Fontos részletkérdés, hogy 2012-től hogyan tervezhető az önkormányzatok pénzellátása az új finanszírozási rendszer szemlélete alapján, ha az ennek fogadására alkalmas struktúra csak 2013-tól épülne ki.

17.  Az adósságkezelési eljárások (V.) az egyik legsikamlósabb területe a munkaanyagnak és a gondjainknak. A kockázat társadalmi tekintetében nincs különbség a települések között: az adósság egyaránt nyomaszt bennünket. Ez inkább az államadósságra igaz, ám az önkormányzati szféra 1400 milliárdja is tetemes, főleg az azt felvevő kb. 300 önkormányzat döntéshozóinak, lakóinak. Falvak csak mintegy huszadát viselik ennek a tehernek, de az egy főre eső adósság törleszthetetlensége itt a leginkább szembetűnő. Jövőbeni adósságok kezelésére új adósságkezelési törvény megalkotását nem látjuk szükségesnek, a meglévő jogi kereteken belül, azok tartalmi javításával van elég mozgástér a kívánt hatás elérésére.  

A jelenlegi adósságok rendezéséhez társadalmi elfogadottságot szerezni azonban lehetetlennek tartjuk. Nemcsak azért, mert az adóssághelyzetbe kerüléshez vezető út is önkormányzatonként különböző és mindenki ki tudja mutatni a maga vitathatatlan „kényszerhelyzetét”, hanem azért, mert az eladósodott önkormányzatok vezetésének és a jelenlegi parlamenti többségnek zömében azonos pártállása miatt a veszteséges önkormányzati gazdálkodás következményeitől az állami költségvetést védő, a hatályos Ötv. 90. § (2) bekezdésében foglalt nemzetközösségi biztonság látszik veszélyben. Ezt a félelmet csak erősíti az ÁKK kilátásba helyezett „beavatkozása” az önkormányzati hitel- és kötvényállomány központi kezelésével, ami egy össztársadalmi korrupció gyanúját és a viszonylagos társadalmi béke felborulását vetíti előre, hiszen a mások kontóján mulató örömifjú felelőtlensége fölött normális családban nem hunynak szemet. A hitel felvételéről, kötvény kibocsátásáról a döntések mindig helyben születtek. A már több soron felhozott egyéni és közösségi felelősség mércéje – különös tekintettel a kötelező önkormányzati feladatok elsődlegességére(!) – vajon mit mutat az adósoknál, mennyit a hitelezőknél, de főleg mennyit az Állam nevében eljáró vezetőknél most?  

Az eladósodást az Ötv. fent hivatkozott rendelkezésére tekintettel és a tisztesség okán fegyelmezett gazdálkodással elkerülő többség előtt oda a becsülete mindazoknak, akik az önkormányzati adósságok állami költségvetés által történő átvállalását akarják elérni.

18.  A törvényességi és gazdasági ellenőrzés (VI.) szakmai továbbfejlesztése fontos, de a 7. pontbeli egyéni és közösségi felelősségviselés következetessége elsősorban nem jogi, hanem etikai kérdés. Ennek fényében tartjuk tévedésnek, hogy „szigorúbb kereteket kell szabni a jelenleg európai viszonylatban is kiemelkedően széles önkormányzati autonómiának.” Sem az aktuspótlás, sem az állami felügyelet intézményének bevezetése nem helyettesíti a helyi döntést meghozó egyének erkölcsi igényességét és a polgári kontrollt. Ezeket kell erősíteni.

19.  Az összeférhetetlenségi és jogállási szabályok (VII.) szigorításával a hatalmi ágak szétválasztásának és a közélet tisztításának szándékát üdvözöljük. Jobb későn, mint soha.

Az 1000 lakos alatti településeken a főállású polgármesteri tisztség tilalmával kapcsolatos véleményünket a 7. pontban már kifejtettük, amit csak erősíteni lehet olyan gyakorlati példákkal, amelyek egy kisközösségi „gondnok” hivatását mutatják. Biztosan akad kivétel, de a legkisebb faluközösségek tagjai már összekapcsolták saját sorsukat és falujuk érdekét annyira, hogy szerencselovagokat nem választanak polgármesterüknek. Faluhelyeken a 20 év önkormányzatiság nemcsak az utak-járdák építésével telt, hanem az ember-ember közötti kapcsolatok is más minőségi szintre jutottak. Egy főállású vezető, irányító mindenképpen kell egy faluban, legyen az polgármester, vagy jegyző. Az Ország területének 27 %-át lefedő 1736 településen viszont ha tiszteletdíjas polgármestert és körjegyzőt rendelünk egymás mellé, az akár üdülők, akár mélyszegénységben élők, vagy munkanélküliek és idősek gondjával egyébként is túlzsúfolt falvaink gazda nélkül magukra maradnak felbomlásra, kihalásra ítéltetve. (Példa: 493 lakosú faluban 153 a 14 éven aluliak száma, 93 a BPJ-s. Utóbbiak közt olyan is van, akinek 41 évesen az idei közfoglalkoztatás volt az első bejelentett munkahelye.) Miért terhes az Országnak a falujáért élő, segítő személyzet nélkül pályázatokat író, azt levezénylő és a támogatással rendben elszámoló(!), az anyagbeszerzéseket, karbantartó munkákat is elvégző, vészhelyzetben is a gáton álló, közfoglalkoztatottak tömegét nem ostorral, hanem személyes tekintélyével irányító polgármester? A nap 24 órájában elérhető választott vezetők áldozatos munkáját ismerhesse el a közösség a saját rendelkezésében lévő javakkal olyan mértékben, amilyen mértékben bennük támaszát, boldogulásának önzetlen segítőjét látja. Adjunk rá módot, hogy szabadabban tudjanak ezekkel az eszközökkel élni a polgármesterek és a választók!

20.  A helyi népszavazás (VIII.) intézményének erősítése fontos kelléke a társadalmi felelősség és a választói kontroll mélyítésének, köztudatba ágyazásának. Nagy tévedés azonban, ha ennek nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a kistelepüléseken, mint a nagyobbakban. Amelyik települési vezetőhöz biztonsági őrök hadán és titkárok szimpátiáját megnyerve lehetséges csak eljutni, annak nagy szüksége van a választóival való közvetlen találkozásra kampányidőszakon kívül is.

21.  Az összegzésben (IX.) foglalt megállapításokkal, célmeghatározásokkal egyetértünk. Legyen demokratikusabb, szabályozottabb, költségtakarékosabb, a közszolgálat igazi feladatára jobban orientáló az önkormányzati rendszerünk. „Ne fordulhasson elő, hogy a választott képviselő-testületek nem végzik el feladataikat” – ha ahhoz az állam a szükséges anyagi és ésszerű jogi kereteket biztosítja – és szűnjön meg, hogy „felelősség nélkül kezelik a helyi közösség közfeladatok ellátására biztosított vagyonát” – de a közvagyonnal való sáfárkodásban következetes és jó példával járjanak elől az állami szervek is.

Keressünk költségmegtakarítást eredményező, a hivatali bürokráciát egyszerűsítő, a helyi leleményt serkentő megoldásokat, és vezessük be ezeket minél előbb!

22.  Számadatokat kérünk arra is, hány polgármesteri hivatal van most (önálló jegyzőség és körjegyzőség a hozzá tartozó kirendeltségekkel), és mennyit terveznek. (Szerintünk durván 2000 hivatalban intézhetik most a polgárok gyakori államigazgatási ügyeiket. Ezek számát tizedére csökkenteni elég nagy bátorságra vall. Tisztában van az Állam, hogy mit vállal ezzel?)

Az államigazgatási hatáskör gyakorlóinak száma (ügyszám) mennyi most a falusi hivatalokban, és mennyi lenne? A falusi polgármesteri hivatalokban mennyi most a köztisztviselők száma, és hányan maradhatnának? Mi várna a kiebrudalandó jegyzőkre, ügyintézőkre?

 

 

A munkaanyagban nem érintett, de nézetünk szerint a társadalmunk egészét érintő lényegi felvetéseink, javaslataink:

 

23.  Az előkészítés további szakaszában nyilván sorra kerül, de ezúton is hangsúlyozzuk a közigazgatási-önkormányzati átrendezés és a más ágazatok átfogó programjainak harmonizálását. A Nemzeti Vidékstratégia 2020 társadalmi vitája már zajlik. Az abban a vitaanyagban vázolt nagyívű, az egész vidék felrázását és felemelkedését a helyi közösségekre alapozó álom valóság lehet, semmi túlzás nem található benne. A miniszteri előszó így kezdődik: „Történelmünk során, nehéz helyzetekben mindig vidéki gyökerekből táplálkozva, a falusi közösségek erejére támaszkodva tudott a magyar társadalom megújulni.” Nem cáfolható meg ez a tény. Nem tudjuk azonban elképzelni, hogy az alkotó energiáinak kiaknázásával a szabadság és felelősség méltóságát tetteiben is alkalmazó, egyéni és közösségi sikereket ízlelgető falusi polgárok a most tárgyalt munkaanyagban felvázolt közigazgatási átalakítások révén a társadalmi megújulásból rájuk váró feladatoknak könnyebben tudnának megfelelni. Tovább nehezíteni a saját dolgunkat esztelenség. A falvak lakóit a közszolgáltatások elérhetősége és a hatáskör-átrendezés tekintetében legközvetlenebbül érintő önálló hivatal 2000 lelkes választóvonalának hatását az 1. melléklet ábrázolja (2007-es adatok). Eszerint önálló hivatal 2379 falusi településen nem működhetne, ahol a lakosság 17 %-a él az Ország területének 47,4 %-án. Az 1000 lakos alatti falvakat a 2. melléklet mutatja. (Forrás: MTA ATI, Csatári Bálint)

Kérjük ezeket a térképeket „vidéki szemmel”, országos felelősséggel, történelmi távlatban nézni. Hazánk aprófalvas területeinek, vagyis a délnyugati és északkeleti országrész közösségeinek a legfeszítőbbek ma is a társadalmi gondjai. Milyen jövőt szánunk az itt élő százezreknek?

24.  Minden feladatátrendezés, centralizálás, vagyon államosítása a központi hatalom felé üthet vissza egy későbbi hatalomváltás esetében. Ennek kárvallottja azonban eddig sem a politikai-gazdasági hatalmi elit volt, hanem mi, eliten kívüliek. Ha kellő önmérséklet és bizalom híján túllövünk a célon, a mostani rendszer-átalakítással olyan ügyeskedőket, külföldi és hazai tőkeérdekeltségeket hozunk helyzetbe később, akiknek a közösség csak birkanyáj, amit inkább nyírni kell, mint etetni. (Most helyi közfeladataink „államosítása", évekkel később a helyiek áldozatából is létesült üres középületeink eladása?)

25.  Éppen a lényeg siklik el az olcsó állam hangoztatásával. A polgár nem olcsó államot, hanem neki és családjának biztonságos otthont adó, szerethető Hazát akar. Nemcsak az érdekli, hogy minél gyorsabban elintézzék az ügyét, hanem a helyi közjószággal jó gazdaként sáfárkodó képviselőket és közszolgákat látni is akarja, munkájukat felügyelni, tőlük a Tanács házában tanácsot kérni, a közösség igazgatásával kapcsolatban rajtuk keresztül visszajelezni is. Ez az intimitás a járási, vagy a közös hivatal útján már nem létezik, vagy csak gyatrán, mert elvész a lokalitás személyessége, iktatott ügyirattá degradálva emberi sorsokat.

 

Tisztelt Államtitkár Úr!

 

Nincs kétségünk Hazánk gazdasági kiszolgáltatottsága felől, amit Matolcsy Miniszter Úr a napokban csak megerősített azzal, hogy kijelentette: „Magyarország ma gazdasági szabadságharcot vív”.

Erre a küzdelemre magunk is készek vagyunk, és nem félünk a harcból és gyötrelemből a részünket kivenni. Éppen úgy, amint ez bárki más magyartól elvárható. Egy szabadságharcban azonban nemcsak vezérekre, de közkatonákra, „talpasokra” is szükség van a győzelemhez. A szabadságharcot feladni egyenlő a Haza elvesztésével, tehát kétségtelen, hogy erre a küzdelemre kell fő erőinket koncentrálni. A falvak népessége eddig is erejét megfeszítve állt helyt a maga frontján, hogy a romló gazdasági kondíciók közepette életkörülményeit fenntartsa. Az egy évvel ezelőtti választási győzelem után könnyű menetelésre nem számítottunk, de arra igen, hogy nemcsak a szavazatunkra, de a véleményünkre, kétségeink kifejtésére is szüksége van a nemzeti ügyek kormányának. Most a megélhetési gondok tetejére a helyi közigazgatás teljes átalakításának a falvak életére gyakorolt várható hatása komoly aggodalmakat fogalmaz meg bennünk. Mi vár ránk?

Elbizonytalanodtunk abban, hogy kellő megfontoltság van-e a nagyléptékű átalakítási ambíciók mögött. Most kell-e ezt a frontot is megnyitni? Ilyen mélységű átrendezésre van-e szükség és azt kibírjuk-e? Nem volna-e bölcsebb beosztani a muníciónkat és az Idő tényezővel is számolni? Kitart-e hitünk, nem vész-e el erőnk, ami nélkül a gazdasági szabadságharcot nem nyerhetjük meg? Képes-e kézben tartani a tábornoki kar a stratégia irányítását, egyúttal megőrizni a nagyon vegyes összetételű és elszántságú sereg békéjét és küzdőkedvét?

A falvak lakói nem fognak sem dezertálni, sem fellázadni, de nélkülük oda a Haza földje, elveszhet népünk szabadsága. Ha kétkedik, és ennek igazáról meg akar győződni a többségi városi lakosság késő lehet a bizonyosság. Lesz-e visszaút?

 

Meggyőződésünk, hogy a jelenlegi önkormányzati és közigazgatási rendszer sem nem jó, sem nem rossz. Ezért azt nem átalakítani, hanem a résztvevőket jobbítani, erkölcsösebbé válásukat minden lehetséges módon elősegíteni, meglévő jogszabályainkat a közjó szelleme szerint alkalmazni kell.

Mi falusiak, nem kívánjuk betölteni azt a ránk testált szerepet, hogy falusi polgárként és közösségekként hátráltatói vagyunk a haladásnak, útjában állunk a nagyobb gazdasági prosperitású települési közösségek Hazát mentő törekvéseinek, és minél kevesebb vizet zavarunk, annál többet segítünk. Lehetett volna sokkal derűsebb és kevesebb veszteséget hozó az elmúlt két évtized Hazánk számára. Bizony most is csak a fejünket fogjuk, ha a falvakban ránk háruló feladatokra és az ellátásukhoz rendelkezésre álló anyagi erőforrásokra gondolunk. A teendők özönénél azonban már csak egy rosszabb van: a mellőzöttség, a haszontalanság érzésének gyötrelme úgy az egyén, mint egy települési közösség számára. Nemzetünk önrendelkezése nem a falvak miatt roggyant meg, de visszaszerzésének kulcsa a vidék magyarsága. Megértünk a nagyobb felelősség viselésére.

 

Ezt a közigazgatási rendszert nagyjából már ismerjük. Annak „kiskapuit” is. Új formáció új helyzetet teremt, amihez a „szemfülesek” könnyebben és hamarabb alkalmazkodva, a helyzettel visszaélve húzhatnak hasznot a többség kárára, bomlasztva azok hitét.

 

Összegezve:

1.    Mivel a munkaanyagban egyetlen indítványt sem találunk, ami tényadatokból, számítások levezetésével és objektív következtetéssel meggyőzné a falvakat, hogy a javasolt új közigazgatás jobb lesz a mostaninál, ezért sem a hatáskör-átrendezést, sem a feladatfinanszírozás bevezetését, sem az önkormányzati rendszer falvakat érintő átalakítását – különös tekintettel képességek és lehetőségek lakosságszámhoz kötésére – támogatni nem tudjuk.

2.    Halaszthatatlannak ítélünk minden törekvést gyakorlatba ültetni, ami a személyi és önkormányzati autonómia kiteljesítésével, az ahhoz társuló felelősség érvényesítését erősíti. Ez főleg a finanszírozási jogcímek egyszerűsítésével, az országgyűlési képviselőre és a jogerősen elítélt személyre vonatkozó összeférhetetlenségi szabályok azonnali bevezetésével, valamint a hatályos gazdálkodási és adósságrendezési szabályok következetes alkalmazásával – különös tekintettel a meglévő önkormányzati adósságokra – elérhető.

3.    A gazdasági szabadságharc sikeréhez áldozatvállalásra készek vagyunk beállni a sorba, de sem a lekicsinylést, sem a balek szerepét nem vállaljuk. Nincs szükség az egyszeri úttörők jócselekedetére, akik a vak bácsit átsegítették az úttest túlsó oldalára – négyen.

4.    A haditerv részleteit nem ismerjük, de szabadságharcunk tétjével tisztában vagyunk. A kommunikáció fontos eszköze a hadviselésnek, ám az Ország sikeréhez ez már kevés. Az egymás és a stratégia jobb megismerését dialógussal, őszinte párbeszédek sokaságával késedelem nélkül meg kell kezdeni, különben vaktában és egymásra tüzelünk mi, azonos oldalon állók is.

 

Emberi tartást, hozzáértést, és valódi partneri együttmunkálkodást kínálunk és kérünk. Az Önöknél és a mi birtokunkban lévő adatok és tapasztalatok közös feldolgozását ahhoz, hogy igen rövid időn belül érezhető javulást és sikert hozzon a közös munkánk. Ezáltal értelmet és távlatot kaphat az a felemelő lehetőség, amelynek bölcs kihasználásával minket követő generációk jó sorsáról döntünk.

 

„A községi intézmények ugyanazt jelentik a szabadság számára, mint az elemi iskola a tudomány számára. A nép általuk fér a szabadsághoz, s tanulja meg, hogyan élhet vele békésen és szokhat hozzá alkalmazásához. Községi intézmények nélkül a nemzet létrehozhat szabad kormányzatot, de nem ismerheti a szabadság szellemét." (Alexis de Tocqueville)

 

 

Tisztelettel

Szabó Gellért